Van az a mondás, hogy nem mondhatom el senkinek, hát elmondom mindenkinek. Valahogy így érzek én a szülésemmel és az azt követő komplikációkkal kapcsolatban.

A nőgyógyászomat majd’ 5 éve ismerem és eddig sosem volt egy rossz szó se rá. Bár már benne van a korban, de tapasztalata és kedvessége mindig lenyűgözött és megnyugtatott, így annak ellenére, hogy a „szellemkórházban” dolgozik, felkértem a szülésemre.
A terhes gondozás alatt minden flottul működött, míg az utolsó pillanatban ki nem derült, hogy a gyermekem farkfekvéssel szeretne a világra jönni, így automatikusan császármetszést javasolt.
Bíztam benne, és tudtam, hogy jó kezekben leszek.
Meglepetésemre, amikor a férjemmel a kórházba értünk, hihetetlen felkészült brigád várt engem. A szülésznők mind kedvesek voltak, és az egész osztály pörgött, nyüzsgött, nagyon megnyugtató volt ott lenni közöttük. Bár már említettem, hogy ez nem a jó híréről ismert kórház – a legutóbbi női mosdóban talált elhunyt miatt sem -, a szülészeti osztálya valami fantasztikus, szó se róla.

Aztán jött a fekete leves. Előkészítettek a műtétre, majd szépen a műtőben jött a szokásos EDA érzéstelenítés. Előre hajolni, nem mozogni, megvárni a hatást. A nagy szart. Kétszer böktek, mind a két alkalommal ideget talált el az anesztes, aminek a következtében én szépen kiegyenesedtem és megrándult a testem. Sebaj, gondolták. Majd szépen hátra fektetettek, és jött máris a hideg vizes vattapamacs teszt, hogy mennyit érzek a testemből. Kicsit többet kellett várni, mire a hasam is „elzsibbadt”, de nekiláttak a műtétnek. Úgy 15 perc sem telt el, amikor a gyermekemet elkezdték nyomni kifelé a hasamból. Tudtam, hogy fogok érezni ezt-azt, de ez nem kell, hogy kellemetlen legyen. Hát nekem az volt. Nem kicsit, nagyon, ugyanis elkezdtem vajúdni. A picit megmutatták nekem, majd amikor már elvitték, szinte ziháltam, forgattam a fejem jobbra-balra, mert mindent éreztem a hasamban. Ahogy rángatnak, ahogy görcsölök, ahogy a méhem húzódik össze, én azt hittem belehalok a fájdalomba. Nyilván ez nagyon hasonló vagy szinte megegyező lehet a természetes szülés okozta fájdalommal, de könyörgöm, egy műtőasztalon feltárt hassal azért ne kelljen már ilyeneket éreznem. Végül az orvosom megszánt, és odabökte az aneszteziológusnak a következő mondatot:

  • Valamit csináljanak már vele!

Elaltattak, hogy betudják fejezni az operációt. Közben megjegyezném, hogy a lábamat végig éreztem, zsibbadt, mintha csak elültem volna a kanapén, de hát honnan tudhattam volna, hogy ez így nem normális?
Felébresztettek, kitoltak a műtőből a megfigyelőbe. Azt hittem menten elájulok, annyira fájt mindenem, sok – sok órán keresztül. Kaptam természetesen végül oxitocin injekciót is, fájdalomcsillapító tablettát, hogy majd így jó lesz.
Aztán akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor jött egy újabb császáros anyuka, betolták mellém, ő pedig vígan Facebookozott és telefonált, chatelt a telefonján, mintha mi sem történt volna.
6 óra után jött a szokásos felállítás, a vér csak ömlött, kicsit megmosakodtam, majd elfoglalhattam a szobámat és megkaptam a babámat.
Ekkor megfogalmazódott bennem, hogy én többet nem szülök. Tudom, minden nő ezt mondja az első szülése után, de akkor is. Pokoli kín és fájdalom volt, és baromira bosszantott, hogy a mellettem fekvőnek hogy-hogy még csak meg sem kottyant a beavatkozás?

Pár nap után, még erős vérzéssel hazaengedtek, én pedig átadhattam magam az anyaság örömeinek – közel 2 hétig, mert jött ismét egy fantasztikus hullám.
Csak úgy egy – két felállás során eláztattam az éjszakai betétemet, körülbelül 2 másodperc alatt, olyannyira, hogy a nadrágon keresztül még a kanapét is sikerült „megszíneznem”. Gondoltam rendben van, talán ez még normális. Majdnem egy egész hetet vártunk, mire férjem unszolására elmentünk a sokat fizetett doktorhoz, hogy nézzen rám.


Ultrahang, teljes síri csend és döbbenet. Valamit lát, de nem tudja mi az, másnap készüljek a kórházba, lesz egy küretem.
Na mondom szuper, már csak ez hiányzott az életemből!
Másnap reggel bebattyogtunk a mészárszékbe. Altatás, kaparás, teljes vérvesztés, elázik körülöttem minden, és közben látom, hogy az ápolók is kicsit furcsállják a szituációt. Hát gondolták, majd méhösszehúzóval jobb lesz minden, így tolták befelé. Ja, közben az orvosom egyszer bejött 2 percre, hogy méhlepényből levált kis szövetdarabot távolítottak el, de most már minden oké. Telefonáljak, ha bármi gond van, és ezzel sarkon fordult.
A 4-5 órás megfigyelés helyett több órát töltöttem a kórházban. Alig bírtam felállni, rosszul voltam, végül egy kis evés után erőre kaptam és hazamehettem, előtte azonban megígértették velem, hogy nyomatom a vas tartalmú élelmiszereket, mert  nagyon fehér vagyok.
Boldog voltam, végre láthatom a pici babámat és otthon lehetek. Ez a boldogság azonban nem tartott sokáig. Még aznap belázasodtam, de olyan mértékben, hogy csupa víz lett az ágynemű. Mivel említették, hogy aznap még rendben van a láz a beavatkozás miatt, ezért lázcsillapítóval fittyet hánytam a tünetekre.
Másnap és harmadnap szintén lázas voltam, így a harmadik napon elmentünk a doktorhoz, hogy nézzen már rám. Megnézte hasi UH-val a méhem, kettőt suhintott a vizsgálófejjel, majd csendesen hallgatva visszaült a székébe. Két antibiotikum és méhösszehúzóval fordultam ki, „hátha maradt ott még valami” címen majd kijön a gyógyszerek hatására. Naivan kiváltottam mindent, hazament a kis család, majd lepihentem.
A gyógyszerek bevétele után ledőltem, majd nem sokkal lázgörcsöt kaptam. 40 fokos lázzal, remegve és görcsölve ordítottam a szobában a férjemnek, hogy jöjjön át hozzánk, mert nem tudok felkelni. Jött a nagy riadalom, így ismét hívtuk az orvost, aki a lázcsillapítót javasolta, majd egy óra múlva ismét, ha nem megy le. Ennyi volt a kommunikáció, ő a továbbiakban nem érdeklődött, mi pedig tudtuk, hogy nagy a baj. Hívtuk az ügyeletet miután hűtő borogatással sikerült leküzdeni 38 fokra a lázamat, hogy mit csináljunk:

  • Azonnal kórház! – felelte az ügyeletes orvos.

Így gyorsan összepakoltam, és a SOTE II. számú klinikájára kerültem, amit azóta sem bánok, és csak hálával tartozom az ott dolgozó csapatnak.
Az ügyeletes doktor megvizsgált, nézett nagyot, miszerint az UH alapján méhlepény van bennem, és semmi esetre sem tűnik úgy, hogy nekem 2 nappal ezelőtt küretem volt.
Kikerekedtek a szemeim, hogy méhlepény… Mégis hogyan, miképp? Császár után eleve kicsit az esély, de hogy egy küret után is ott virítson?

Nyilván burkoltan megvolt a véleménye neki is, de felkészített rá, hogy bizony ebből nagy valószínűséggel ismét küret lesz…
Egy másik orvos a szárnyai alá vett másnap reggel, és mindent megtett annak érdekében, hogy ne kelljen megműteni, így kaptam egy méh összehúzó kúrát, hátha kilökődik, rengeteg infúziót és antibiotikumot. Eltelt így két nap, ultrahanggal és vizsgálatokkal együtt, egyszerűen tényleg mindent megtett a csapat, hogy ne kelljen műteni, de a lázam sajnos nem ment le, és a gyulladás már nem csak a méhemre terjedt ki, hanem a hasamra is. Alig bírtam oldalra fordulni, mert az alsó bordáim ívéig éreztem fájdalmat és nyomást.
Végül mivel az UH is igazolta hogy ez nem fog kilökődni és hátsó falon van a lepény, muszáj műteni, mert különben a méhemet is ki kell venni. Így elfogadtam a tényt, toltak is be, és közölték, hogy intubálnak, ha esetleg mégis komplikáció vagy komolyabb műtétre kerülne sor.
A műtétet követően a hasam fellélegzett, mintha kicserélték volna, a vérzés pedig enyhülni látszott és a lázam is lement, szinte már láttam, ahogy hazamehetek a babámhoz. De sajnos nem így történt, mert a vérvétel még igazolta, hogy olyan súlyos fokú gyulladással és vérveszteséggel nézek szembe, hogy transzfúzióra is szükség lesz. Elintézték a vért, szépen lecsepegett, majd másnap kontrollal visszarendelve elengedtek, de azért többen is megjegyezték, hogy nagy szerencsém volt, mert az életem borotvaélen táncolt, bármikor kaphattam volna egy szepszist.
Mivel megkaptam mind a két zárót a kórházakból, a mészárszékesnél is egyértelműen látszott, hogy súlyos vérveszteségem van. Kérdem én, miért nem tettek ellene? Kinek a felelőssége ami velem történt?
Nyilván nézek bambán, mintha nem is velem történt volna, és végtelen hálát érzek a SOTE II. iránt, hogy megmentettek. Mert megmentettek. Az életemet, a családunkat.
Köszönöm.